Mi, bumerángosok, minél távolabb kerültünk az utolsó adástól, annál inkább erősödött az igény bennünk, hogy lássuk egymást, néha beszélgessünk és együnk, igyunk.
Jött az sms Bocsitól – mert leggyakrabban nála találkozunk – „gyere fel 5-re”. Válaszoltam is neki: „ 5-re ott vagyok.”
Erre Bocsi: „Fél ötöt írtam, Te.”
Én visszaküldtem az első sms-ét, hogy szembesítsem a valósággal, hogy a „gyere fel 5-re” az nem 16,30, hanem „gyere fel 17 órára.” Ő tovább perlekedett sms-ben, hogy nincs ékezete és ne kekeckedjek. Akkor, hogy írtad a „fél ötöt…” kérdeztem én. „Iszonyú tortúra árán” válaszolta ő.
Aztán még néhány korholó sms-váltás után tisztázódott az a tény, hogy mikor is találkozunk.
Ilyen egyszerűen indult a buli.
Bocsi egy pohár borral a kezében, széles mosollyal fogadott és vázolta, hogy ki mindenki nem ér rá, így hát ketten maradtunk, ha csak nem hívjuk fel még Erdős Lacikát.
„Hívjuk fel!”- lelkesedtem, majd Lacika közölte, hogy hosszabb munkából tért haza, ne haragudjunk, de ő alszik.
„Te tudod!” – mondtuk neki – „Mindenki itt van, aki számít, aludj nyugodtan tovább, kiestél a pikszisből, ne gyere többé a közelünkbe!”
Ekkor jött Bocsi nagy kérdése: -„Na, mit együnk?”
Én tudtam, hogy baromira ért a gyorsan elkészíthető, izgalmas és kreatív, nem mindennapi kajákhoz, mégis amikor kimondta, hogy süssünk-e pizzát, inkább amellett voksoltam. Azért döntöttem így, mert ő nem ám a mélyhűtőből előrángatott gyorsfagyasztott pizzára gondolt, hanem, hogy ő gyúrja a tésztát alapanyagokból. Elmondása szerint a receptet verbális cselek sorozatával szedte ki egy Magyarországon élő olasz szakács bátyjából.
„Nosza álljunk neki!” és Bocsi kevert, gyúrt, mindent kézzel csinált, nem ám géppel(!) és ekkor csöngettek.
Az ajtóban a megszeppent Erdős Lacika állt, komoly tiltásunk ellenére, és úgy tűnt, nem vette figyelembe fenyegetésünket. Nem is értettük, hogy ért ide ilyen hamar olyan messziről. Beszállt ő is, nyújtottuk, pörgettük a tésztát, aztán sütöttünk, díszítettünk és jött a nagy kérdés:
„Kértek rá habanerót?”
Oly sok ismerősünk közül, csak a Bocsinál találhatók olyan dolgok, amire nem merjük azt mondani, hogy még sose láttunk olyat, meg hogy nem kérünk.
„Persze, naná!” – mondtuk szinte egyszerre Lacikával, mit sem sejtve, hogy ez körülbelül a világ második legerősebb paprikája.
Még egyet koccintottunk, aztán elkezdtük enni a pizzát, dúsan feltétezett habaneróval, Bocsi fürkésző tekintete kíséretében.
Aztán jött a hatás: a nyelvem a kétszeresére nőtt, a Lacika ekkor már néma volt, szerintem szájzárat kapott. A könnyektől nem látva, a villával átszúrtam a mandulámat, a mosogatóban vakartuk a nyelvünket és az sem vigasztalt, mikor Bocsi elmesélte, hogy míg a magyar cseresznyepaprika néhány ezres Scoville-egységet, addig a habanero ugyanebből fél milliót tartalmaz.
Egy fertály óra öblítés után házi muzsikálásba kezdtünk. Én gitáron, Bocsi basszusgitáron, Lacika pedig az okostelefonján talált egy billentyűs applikációt, így ő lett a zenekar zongoristája. Persze minden ki lett hangosítva, úgy szóltunk, mint a perecesi tűzoltók.
Ahogy közben iszogattunk egyre alternatívabb lett a zene s miután egy órán keresztül játszottuk Prince-től a Purple rain-t és már nagyon bátrak voltunk, valaki – már nem tudom ki – előállt azzal, hogy együnk natúrban habanerót. Mármint, hogy harapjunk bele!
Kissé bizonytalan lelkesedés mellett, mert szégyelltük volna, ha tovább tétovázunk, egyöntetűen vállaltuk a megmérettetést.
Aztán jött a hezitálás, hogy ki kezdje, mert hát ugye tartottunk attól, hogy az első habanero-harapó után a másik kettő kihátrál a buliból, minthogy azt ilyen esetekben szoktuk a Bocsival. Mégis megtörtént a dolog, aztán hajnalig szaladgáltunk a kertben, havat ettünk a kornyadozó leanderről, később a földről is, meg a kültéri lámpákról és valahogy elájultunk.
Másnap reggel, amikor felocsúdtunk, Bocsi kérdezte, hogy viszek-e haza belőle, mert maradt még két habanero. Miért ne, gondoltam, van egy csomó hülye haverom, akivel ezt a tortúrát én is el tudom játszani.
Otthon nagy király voltam, hiszen hazavittem a pizza titkos receptjét, a habanero erejét és ekkor született meg az elhatározás, hogy termesszünk habanerót!
Rutinosan már csak gumikesztyűvel nyúltam a szétszedett paprikához, magokat fogtam belőle, aztán jött a nyári tavasz, elültettük és az elsők között csírázott ki.
Bocsinak ígértem palántát, meg is kapja, mert megérdemli. Ha bejön a termés, minden bumerángost ellátok vele.