A minap Erdős Lacika felhívott és némi méltatlankodással a hangjában kérdőre vont, hogy a habanero-s éjszakából miért maradt ki a holdkereső másfél óránk sztorija.

– Miért, miért? Maradt ki nekem már több is az életemből az ilyen helyzetekben.

Aztán turkáltam egy kicsit az agyamban és beugrott egy-két momentum.

Valamikor a titkos pizza és a közös muzsikálás után Bocsi kinézett az ablakon és csak úgy approximatíve megjegyezte, hogy telihold van.

– Ja, – mondtam – rendjén is van ez így huszonnyolc naponként.

De ő tovább erősködött, hogy direkt így rendezte és ez a természeti jelenség az ő kertjükben a legszebb az erkélyről nézve.

– Na, kíváncsiak vagytok rá? – kérdezte, majd hozzátette, hogy neki van egy kimondottan égitesteket látó erkélyen beállított szerkezete.

A csigalépcső komoly kihívásnak tűnt, de a remélt természeti csoda és a vendéglátó iránti tisztelet erősebbnek bizonyult, mint az előtte elfogyasztott habanero.

Bocsi az erkélyen rövid ismertetőt tartott az obszervátum használatáról, majd mélyen a szemünkbe nézve közölte – Barátaim, ezzel a távcsővel a hold másik oldalát is lehet látni.

Lacikával kicsit hitetlenkedve egymásra néztünk, aztán megbeszéltük, hogy miért is ne, hiszen, ha ezt a távcsövet egy másik kertben állítjuk fel, ami a hold mögött van, a dolog máris oldalhelyes. Na, nincs ezzel semmi baj.

Bocsi egy darabig állítgatta az élességet, majd teátrális mozdulattal invitált minket, hogy akkor most nézzünk bele.

Lacika a nézőkére bukva megbillent és a nagy fekete cső egy picit, de tényleg csak egy picit elmozdult, a nagy sárga gömb pedig valószínűleg eltűnt a bonyolult lencserendszer mögül, mert Lacika nem látott semmit.

– Ott van az! –mondtam – Hisz innen is látszik.

Bocsi helyeselt, majd megjegyezte – Ha egy kicsit is változik a beesési szög, az ilyen távolságból, akár tízezer kilométer eltérést is jelenthet.

– Szerintem én ennyit nem löktem rajta – szólt Lacika és jött az új beállítás.

– Na, Vogci, te jössz – invitált Bocsi.

Kis reccsenést hallottam, ahogy a multifokális szemüvegem találkozott az idegen lencsével, ami egy kis kiálló cső volt a hosszú tubuson. Közben persze megint elmozdult a távcső, így én sem láttam semmit.

– Ott kő’ annak lenni! – mondta a másik két csillagász, amíg én a sérüléseket nézegettem a szemüvegemen.

Bocsi megint igazított a szögön, majd azt állította, hogy ő még a krátereket is észleli.

Persze nem hittünk neki, majd elölről kezdődött a megfigyelés, hol én, hol a Lacika tolta odébb a látómezőt, de a homályos tujacsúcsokon kívül nem láttunk semmit.

Másfél órás sikertelen próbálkozás után, mintha én is felfedeztem volna valami hasznosat, de később kiderült, hogy az a sárga folt a retinámon csak a kerti lámpa erős fényétől keletkezhetett. 

– Na, jól van parasztok, vegyetek magatoknak olyat, amit be lehet betonozni és a lencsére rá van festve a hold! – mondta Bocsi, majd leterelt minket a lépcsőn.

Lent aztán ücsörögtünk még egy kicsit a leanderek tövében, ittunk néhány pohár bort, néztük a holdat, nagy volt, csodálatosan világított, a krátereket is lehetett rajta látni, persze csak úgy szabad szemmel.