(Figyelem! Az alábbi írás a nyugalmat megzavaró mondatokat is tartalmazhat, ha úgy vesszük!)

 

 

A következő kerti történetre nem vagyok büszke, sőt nagyon restellem, de ki kell írnom magamból, mert régen történt és nyomja a lelkem.

Évekkel ezelőtt Klárika (anyám) unszolására egy kapanyelet próbáltam befaragni a helyére.

Méhek döngtek, madarak lármáztak, a kutyám, Néró, pedig ott sertepertélt körülöttem.

A kapanyél vizes volt, a bicska életlen, én meg trágárkodtam, de csak olyan hangerővel, hogy a kertszomszédoknak ne szerezzek túl nagy örömet. Szaporodtak a sérülések a kezemen, letört a körmöm, tudom, ez férfiaknál gáz, de a gitár miatt kell és a kutya is csak szertelenkedett.

Néró kerti tevékenysége általában kimerült az ágyások széttaposásában, csontok, kenyérsarkak elásásában, olyan helyeken, amelyekre aztán soha nem emlékezett.

De most úgy tűnt, mintha valami ritka prédával – mondjuk vakondokkal, amiből szivart szokott sodorni, vagy cickánnyal, melyet a fején keresztül szokott kiszívni, szóval ezekkel – foglalatoskodna. Én dolgoztam, ő meg pepecselt az illetővel, aztán idegességemben hátraszóltam: – Ne izélj má’, öld meg!

Nem szoktam ilyet mondani neki, de Piri (a feleségem) szerint a német juhászok génjeikben hordozzák a tanult vezényszavakat. Ez esetben igaza volt.

Hallottam, hogy hirtelen véget ért a küzdelem és odanézve láttam, hogy  Néró szájából valami kis test lóg ki, ami se nem cickány, se nem vakondok.

– Mi a franc ez, Néró? – tettem fel a hülye kérdést a kutyámnak, aki erre nyilván nem tudott válaszolni, hiszen tele volt a szája, és amúgy is, mit mondhatott volna, amit én meg is értek.

Egyből eszembe jutottak az idióta kutyatulajdonosok a parkban, amikor előrehajolva kérdezgetik a kis tulajdonukat – Mit mondtam neked, mit ne csinálj?

Erre a kis szervilis lény az összes eddig tanult produkcióval előáll, úgymint ül, fekszik, marad vagy nem, meg ilyesmi.

Ahogy fityegett a kis lény a kutyám szájából, én próbáltam onnan kivenni, ő meg azt hitte, hogy most játszunk, mint a bottal. Aztán egyre ismerősebbek lettek az áldozat bundamintái és belém nyilallt a felismerés, hogy ez bizony a szomszéd nem túl idős macskája.

Na, ahogy így civakodtunk, mert a „tedd le” és az „engedd el” vezényszavakat nem örökölte az én német juhászom, bizony az a kis cicafej lekerült a kis testéről.

Miért van az, hogyha valakinek ilyen történik a macskájával, pont ekkor kezdi keresni és szólongatni?  Mert ezt hallottam ám – Mirci, merre vagy?

Pedig tudhatná a fentiek alapján, hogy az állatok a kérdésekre nem válaszolnak, főleg ebben az állapotban.

Szerintetek ilyenkor mit kell csinálni? Bevallani mindent, közvetlenül az esemény után, feladva az egyéb lehetőségek tárházát? Nem, besz@rtam és a kreativitásba menekültem.

Azt még nem említettem, hogy mindezt azért mesélhetem el most, mert a történet szereplői közül már csak én élek.

Szóval törtem egy ágat a mandulafáról, amivel biztosítottam az összeköttetést Mirci testrészei között.

Tudom, ez szörnyű, de ebben a helyzetben a társadalmi konvencióknak való megfelelés azt diktálja, hogyha már ilyen ordas hibát követtünk el, legalább próbáljuk meg cizellálni egy kicsit.

Szóval átdugtam a kis összetűzött Mircit a kerítésen és azt hittem, hogy csökken a teher a szívemen.

Visszamentem a kapanyélhez és anyámra gondoltam, hogy ő most mit tenne.

Szerintem ugyanezt.

Bársonyon futottak perceim (na jó ezt majdnem loptam) és jött a szomszéd, rátalált Mircire és bizonyára úgy emelte föl, hogy szétesett a sebtében összeapplikált kis lény és nem értette, hogy miért áll ki egy bot a nyakából.

Ekkor hangzott fel az egetverő ordítás – Mirci, hogy nézel ki?

Persze én már a teraszon wellness-eztem, lábammal egy vödör vízben, vadul cigarettázva és azon gondolkodtam, hol követtem el a hibát? A vezényszónál? A cicaplasztikánál? Vagy a mandulaág volt a rossz választás, mert volt mogyoró is?

Szóval, ítéljetek el, de ha ilyen helyzetbe kerülnétek, mondjátok meg, mi a sz@rt lehet csinálni?

 

Ui.: Állatvédőknek: Ez a történet 25 évvel ezelőtti időre datálódik, amikor ti még békákat boncoltatok élve négy éves korotokban.