A Bocsi, a Voga, a Banita és az Indián

 

Úgy kerültünk Afrikába, hogy az egyik reggeli adásban Frei Tamás tett egy könnyelmű ajánlatot, vagyis, hogy kapjuk össze magunkat és közvetítsünk a Kalahári sivatagból.

Ő éppen egy celebekkel dúsított TV műsora miatt tartózkodott ott.

Pár másodperces huzavona után legnagyobb megrökönyödésünkre a Főni (Bocsi) döntött:

– Oké, megyünk!

Később aztán minket is megkérdezett, hogy mit szólunk hozzá.

– Én tulajdonképpen már tegnap igent mondtam volna – szóltam vehemensen, míg Laller (Boros) közölte, hogy neki még ezt meg kell beszélnie a családjával, de azért ő szívesen benne lenne.

Istenigazából nem számítottunk rá, hogy az előkészületek milyen tortúrával járnak.

Elsőként a védőoltások garmadáját említeném, aminek az árából a legrondább mosolyú barátom szájában lévő kerítést is rendbe lehetett volna hozni, persze ez nem a mi költségünk volt.

Hamarosan védetté váltunk malária, tífusz, hepatitisz A, B, C, D, Zs és az összes nemi úton terjedő betegség ellen, ugyan ez utóbbiaknak sok értelme nem volt, mert ahova készültünk, ott a lakosság több mint ötven százaléka HIV-fertőzött és az orvostudomány jelenlegi állása szerint erre nem tudtunk maradéktalanul felkészülni.

 Buzgón jártuk a tematikus áruházakat, hogy összeállítsuk az Afrika-szettünket (ezek értelemszerűen nyári cuccok), de mivel november volt, sokat nevetgéltek rajtunk az eladók.

A Bocsival egymást túllicitálva mesélgettük napról napra, hogy aznap ki milyen haszontalan eszközzel lett gazdagabb, de erről majd később írok.

 

Ahogy emelkedett a gép, a több mint tíz órás repülőút várható nehézségeiről beszélgetve, Bocsival rövid ideig hiányoltuk Lallert, aki a családi tanács nyomására, az összes védőoltással a kis testében otthon maradt.

Jól viseltük a mostoha körülményeket a business class-on, kicsit sajnálkozva, hogy Banita és az Indián csak másnap jönnek utánunk turista osztályon.

Bocsi rutinosan pezsgőt rendelt a whiskymhez és nagy szakértelemmel állítgatni kezdte az ülőhelyemet, amiből hol fotelt, hol ágyat, hol meg denevérkeretet formált. Ő a „Sivatagi vihar”-t nézte a saját kis monitorján, fetrengve a röhögéstől, mialatt én az italoktól ellágyulva Vivaldin könnyeztem.

Sok témánk volt ezután, hiszen a számos nációból olyan iszonyatos arcok vettek körül bennünket, hogy róluk akár több kötetes regényt tudtunk volna írni, ha netán fenn maradna a gép.

 

Ritkán éreztem ilyen jól magam és az utazók császáraként elindultam a toalett felé. Félrehúztam a függönyt, már az aranyló kilincsen volt a kezem, mikor a stewardess, aki eleddig rendkívül nyájas volt, megmarkolta a csuklómat és verbálisan visszalódított a csúcskomfortnak hitt helyemre. Érdeklődésemre Bocsi kiokosított, hogy ne méltatlankodjak, hiszen az én kis csökevényes jogosultságommal semmi keresnivalóm nincs az első osztályon.

Így aztán, immár közepes körülmények között utazva tovább, kissé alábbhagyott a lelkesedésem.

Telt múlt az idő és egyre csak latolgattuk, hogy vajon milyen lesz Afrika.

Én az állatokról meg a növényekről beszéltem, a Bocsi meg az ezekből készíthető steak-ekről és a dél-afrikai borokról.

Beesteledett, a fotelünk gardróbjából elővettük az ágyneműt és vízszintbe helyezve magunkat reggelig hallgattuk, hogy ki milyen nyelven horkol.

Aztán felkelt a Nap, meg mi is és a gép leszállt Johannesburgban…

 

Folyt.köv.