Évekkel ezelőtt felfigyeltem egy nagyon kellemes reklámzenére.
Komoly kutatómunkámba került, mire felfedeztem, hogy az illető Jose Gonzalez, aki egyszál gitárral a Heartbeats című dalát játszotta. Alig telt el hét év, és kiderült, hogy ez másokat is megihletett;
Jött ByeAlex, ez a kedves, csendes, rendes ember, aki első látásra vákuumcsomagoló, vagy talán egy kelta elővájár benyomását kelti, de mégis rögvest a szívembe lopta magát.
– Ez az! – mondtam – Merjünk használni akkordokat, itt van mindjárt ez a jó kis C-dúr.
A zeneileg kevésbé képzetteknek mondom: a C-dúr, A-moll és F-dúr akkordfűzés az első gitárórán történik, és ByeAlex dalában valahogy ez a gyermeki rácsodálkozás visszhangzik, az az első pillanat, amikor valaki először fog hangszert a kezébe.
Vajon honnan került elő ez az ember? A konyhából, vagy csillogó szemmel éppen a zuhanyrózsa alól lépett ki törölközőjét hátrahagyva, hogy egy nagy ugrással Malmőben teremjen?
Nem! Ő egy komoly megmérettetésen vett részt, maga mögé utasítva az elmúlt évek tehetségkutatóinak összes favoritját, számos megélhetési zeneszerzőt és az egyenként is szimpatikus zsűri lankadt éberségét kihasználva döntős lett.
És jött a nép, „az istenadta nép”, akinek felajánlotta a médium, hogy szavazatával megadja a kegyelemdöfést a magyar popszakmának. A szavazók, elszabotálva a szakmai döntéseket, égbe emelték ByeAlexet. A zenekedvelő sms küldők, mintha tükörbe néztek volna; szinte látták magukat Alex szemüveglencséjében. A fiú, aki közülünk jött! Aki fittyet hány a mainstream-re.
Ez már forradalom! Az elmúlt évtized kulturális vákuumából adódóan, miszerint a fent említett népnek tele lett a töke a „művészekkel”, megunva a küzdőteret, felmásztak a színpadra és mindenkit lelökve – a tehetségkutatók jóvoltából – átvették a hatalmat.
Aztán jött a nagy malmői megmérettetés. Európa úgy viszonyult ByeAlexhez, mint a Sziget Fesztivál kábult lojalitású közönsége Uhrin Benedekhez, Korda Györgyhöz és Klárikához. Európának is tele lett a töke a himnikus szárnyalású egyforma fesztivál dalokkal, a szaltózó táncosokkal és a rommá sminkelt, egyenarcú nemzeti dívákkal. Beszavazták Alexet a top ten-be, hadd örüljön ez az agyonostorozott ország.
Bevallom, ez az öröm rám is átragadt, de tényleg. Barátaimmal éppen Nován, a Csicsergőben pünkösdöltünk, amikor utolért minket az örömhír.
Mi lent táncoltunk az aulában és a jól értesült tévénézők egymást taposva rohantak le a lépcsőn, a nyakunkba ugrottak és Attila, a helyi szintetizátoros, már nyomta is ByeAlex kedvesét…Mármint a dalt.
Másnap Lentiben, a természetfeletti erővel bíró Szent György Park fiatalító energiabombája sem szárnyalta túl ezt a már jeles slágert és örök időkre az emlékezetünkbe vésve, sem a liftben szóló lágy dallamok, de még az infra szauna szintén kitűnő relaxációs zenéje sem tudta felülírni.
Alex dala kitűnő, és a “Kedvesem” sikere maradéktalanul érvényre juttatva Kodály örökségét, miszerint a zene mindenkié, befedte Magyarország fő és mellékutcáit a világot jelentő deszkákkal. A maximális öt pontot adom neki és remélem, ezzel megnyeri a „Dal a tortán” violinkulcs alakú, gőzben hajlított fakanalát.
Ha e jeles esemény résztvevői közül valakit nem bántottam meg eléggé, attól ezúton kérek elnézést.
Ez csak egy vélemény volt, az én véleményem.
Ui.: Jose Gonzalez – Heartbeats (Youtube)