Kaszát fentem éppen, mert a fűnyíró megadta magát, és a gyep könyörgött már a vágásért. Mérsékelt kedvvel láttam neki, hogy a rozsdás vassal rendet vágjak, mert vizes volt a fű és különben is csörgött a mobilom.

A felszabadító hívás Bocsitól jött és az után érdeklődött, hogy volna-e kedvem este egy Ganxsta koncerthez a Budapest Parkban.

-Naná – mondtam és most már jó okkal otthagyva a kerti flórát, összekaptam magam és mentem Budapestre serényen.

Az idő hitvány volt, de Bocsi széles mosolya, meg hogy tuti buliba megyünk, jókedvre derített.

Nóri (Bocsi kislánya) a gyerekszobában egy ballagási dalt énekelt olyan indokolatlan hangerővel, mintha ez lenne az egyetlen feltétele annak, hogy távozhassék az óvodából.

– Janesz, várj egy kicsit – mondta a barátom – még egyszer elpróbálom a MiTiSzó-t – merthogy ebben a dalban este neki kellett basszusoznia Ganxsta Zolee és a Kartel tánczenekar felkérésére.

A dal megformálásában Nóri is segített, ötletszerűen végighúzva ujjacskáit a húrokon,

– Apa, hadd játsszak én is! – felkiáltással.

Búcsúzkodtunk, aztán távozóban még fel-felcsendült a ballagási dal és elismerően nyugtáztam, hogy a család nagy része igen alaposan felkészült a rájuk váró feladatokat illetően.

A taxiban már fesztelenül társalogtunk, de olyan verbális technikával, hogy a sofőr ne értsen meg mindent. Persze megértette, látszott az arcán, mert egyfolytában mosolygott.

 

Megérkezésünket nagy örömmel fogadta a banda, előkerült a catering, és úgy sztorizgattunk, mintha csak fél perccel azelőtt hagytuk volna abba. Aztán következett egy jókedvű hangbeállás, Zolee, mivel dupla dobszerkó volt, beült a másik mögé és bemutatták a gyülekezőknek, hogy mi is az a „dög”.

Amikor már minden rendben volt, Döglégy úr felajánlotta, hogy finnyás ízlésünknek megfelelő italok után néz, majd úgy eltűnt, hogy kénytelenek voltunk keresésére indulni.

Meg is találtuk egy jó társaságban a kűzdőtér jól felszerelt szolgáltató egységeinek egyikében.

A pultnál kedvesek voltak, Bocsi bort rendelt rengeteg szódával, és amikor beleittunk szinte egyszerre konstatáltuk, hogy kitűnő a Sprite- juk.

Big Daddy Laca valami rokonával perlekedett telefonon az odajutást illetően, tudatva vele, hogy oda jöjjön, ahova a múltkor, majd bocsánatkérő mosollyal rámnézve csak annyit mondott: – Pedagógus az aranyom.

– Ja, – mondtam – én is miattuk hagytam abba a tanítást, igaz harmincegy évembe került, mire elegem lett az egészből – pedig jól csináltam. – ez utóbbit már csak gondolatban tettem hozzá.

Zolee közben arról mesélt, hogy újra bokszol, amit érdeklődéssel hallgatva nagyjából leszartunk, mert sportolói múltjából azonnal előrántottuk azt a bizonyos celeb gálát, ahol Rékasi Károly színművészt sokak örömére rútúl helybenhagyta. Egyre erősebben gesztikulálva utánoztuk a fent említett jeles aktor teátrális mozdulatait, ahogy aranyba öltözve, a semmibe mutatott kesztyűjével, öntelt mosollyal fogadta a közönség mérsékelt lelkesedését. Még az is eszünkbe jutott, hogy hogyan magasztalta a szpíker Károly felkészültségét, miközben az akkor még túlsúlyos Zolee whiskyvel és szivarral tréningezte magát. Aztán jött a mindent elsöprő balhorog és Rékasi Muhammad Kari kötélbe kapaszkodva könyörgött az életéért.

-Ja, most meg nőket ver valami szappanoperában – jegyezte meg valaki epésen.

– Mi jön ezután? Legközelebb kitartott kézzel, ujjaival nyaki bundáját összecsíptetve egy kiscicát fog kiütni bosszúszomjasan? – viccelődtünk, miközben majd megszakadtunk a röhögéstől, mert az egyik szemlélődő halkan tiltakozva közölte, hogy az ő macskáját Zolinak hívják és ne legyünk már ilyen gusztustalanok.

Aztán Döglégy Frazier Zolee elmesélte még, hogy a mérkőzés után tekintélyes színpadi emberek gratuláltak neki, mondván, ennyit még Déryné sem tett hosszú élete során a magyar színjátszásért, mint ő e néhány másodperc alatt.

Eközben egy jó kis zenekar, a Gypo Circus, nyomta a színpadon, és még tetszett is.

Aztán eljött a várva várt pillanat, felmentek a zenészek, a közönség meg tombolt.

Szándékosan mondtam zenészeket, mert én még az életemben nem voltam Ganxsta koncerten és a legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy ezek így játszanak élőben.

Bocsi felment MiTiSzó-zni, mint félisten és egészben jött le, óriási ováció kíséretében.

– Te, ezek még mindig szeretnek bennünket – mondta, miközben érzékenyen összeborultunk.

Aztán vegyültünk a kűzdőtéren, mindenkinek volt egy kedves mondata hozzánk és mi feldobódva fürödtünk a szeretet tengerében.

A színpadkép egyszerű volt, de a zenéhez és szöveghez illően oldalhelyes, égő olajos hordók és miden más. Ganxsta fehérorosz, Big Daddy Laca pedig amerikai börtön cuccban pompázott, illusztrálva, hogy azért a gengszterek – vesse is őket a sors a világ két hatalmi pólusára – a zene hídján, Európa közepén mégiscsak találkozhatnak.

Most, hogy kiverekedtem magam ebből a szar mondatból, beszéljünk a zenéről is. Volt abban kérem minden, amit én szeretek, funk, rock, reggae, mariachi, meg sok egyéb. Még a régi karácsonyesték is eszembe jutottak, amikor a lányommal kis korában King Crimson-t és Joe Jackson-t hallgattunk, és csak évek múlva derült ki, hogy a kedvenc dalunk arról szól, hogy a Földön minden rákot okoz. Ennek ellenére még ma is hálás érte, hogy nem Halász Jutkán és Papp Ritán nőtt fel. Bár az is egy út a zene mocsarában.

Bocsival visszaverekedtük magunkat a színpad szélére és úgy ugráltunk, hogy majd szétdűlt a seggünk.

Zolee és Laca hihetetlen eleganciával – mellőzve az önjelölt freestyle-os rapperek paralitikus manírjait – rendkívüli profizmussal manipulálta a közönséget a jól megírt szövegek által. Persze, hogy jók a szövegek, hiszen nem asztalnál születtek, megtűzdelve Frédi – Bénis kínrímekkel, hanem az egész életük van benne, ezért olyanok, mint ők.

– Nekem ne rappeljen más, csak aki zenész! – üvöltöttem Bocsi fülébe – Vagy legalább legyen dobos! Hisz ahogy a mondás tartja ő a muzsikusok legjobb barátja.

Annyira élveztük, hogy észre sem vettük hogyan lett vége, csak amikor a búcsú meghajlásnál minket is berángattak a színpadra, tűnt fel, hogy befejezték a legények.

Miközben Zolee a fejemet paskolta, a reflektorok fényét visszatükrözve majd kiégette a szememet az arany foga, amit, az amúgy jó megfigyelő képességem ellenére, csak akkor vettem észre. Fel is hívtam rá a figyelmét, hogy mit láttam a szájában, de jól kiröhögött.

Aztán megint vegyültünk, megéheztünk, és mivel Bocsi annyi fröccsöt hozott már, mondtam neki, hogy most én fizetek. Amikor kérdeztem, hogy mennyivel tartozom, a pizzás (Jani) csak annyit mondott, hogy egészségetekre.

Jó érzés töltött el bennünket, ahogy közös fotókra invitálva minket, találkozhattunk egy Kartel koncerten a Bumerángot is kedvelő emberekkel.

Aztán addig veregettük a zenekari tagok vállát, amíg még ízlésesnek tűnt és a taxis türelme is kitartott.

Már elindultunk, amikor a Bocsi „állj” felkiáltással kipattant az autóból, hogy ő szeretne elmondani három cseh mondatot a gitáros feleségének, akinek ez az anyanyelve.

Az egyik az volt, hogy „Boldog születésnapot!”, bár ezzel nem mindig talál célba az ember, ha nem ismeri a helyes dátumot, a másik kettőre már én sem emlékszem.

Mielőtt lefeküdtünk, még ittunk egy rosét, tovább méltatva a zenekart és annak reményében, hogy ez a katartikus élmény még kitart egy hétig, nyugovóra tértünk.

 

Köszönöm Zolee, köszönöm Kartel!