A kert az jó, kimész, leülsz, körbenézel és érzed, hogy örül melletted minden fűszál, a természet meg teszi a dolgát.

Persze nem csinál meg mindent helyetted, ezért egy napon nekiveselkedtem, hogy a betoncölöpöket Klárika (anyám) kérésére letegyem a kijelölt helyekre. Ezeknek a két méteres, háromszög profilú vasbeton elemeknek Miska bácsi elmondása szerint illik egy 60 usque 80 cm-es gödröt ásni. Lyukfúróm nem volt, ezért a harapófogó és a kasza kivételével majdnem minden eszközt bevetettem, hogy eljussak a megfelelő mélységig.

Az üregnek szűknek kellett lennie, ezért az utolsó földmorzsákat kézzel próbáltam kikapirgálni. Mivel maximalista vagyok, lehet, hogy kicsit mélyebbre mentem a kelleténél és   hogy elérjem a gödör alját, egy óvatlan mozdulattal fejjel lefele belecsúsztam, úgy, hogy a két vállam is beszorult.

Mondjuk úgy, hogy elültettem magam, a lábam az égnek állt és higgyétek el, hogy számtalan trükköt bevetettem szabadulásom érdekében. Jobb kezem a gödörben támasz nélkül, bal karom a testem mellett mozdíthatatlanul beszorulva.

Először nevetgéltem magamban a hülye helyzeten, aztán rájöttem a dolog tragikus voltára, mármint, hogy hajnal van és baromira egyedül vagyok.

Eszembe jutott az összes Darwin-díjas és átvillant az agyamon, hogy ezzel a kis produkciómmal vajon dobogós lennék-e?

Kipróbáltam egy-két praktikát, ugyanis tudok kéz nélkül hangosan fütyülni, de a kiáramló levegő miatt telement a szemem földdel, ám rájöttem, hogy mivel jó szorosan vagyok a lyukban, legfeljebb csak a föld alatt élőknek tudnék jelezni.

Próbáltam kiabálni, ilyenkor viszont a számba gurultak a kis agyag-göröngyök.

Közben megtelt az üreg élettel, rovarok szaladgáltak az orromban, a fülemben, és egyre csak gyűlt a vér a fejemben.

– Jól van, na, mindjárt jön Klárika és kiszabadít – gondoltam, miközben vártam a filmet, amiben lepereg előttem az életem. De se film, se Klárika.

Volt nekem már halálközeli élményem, de egyik sem volt ilyen végtelenül primitív.

Telt múlt az idő, pechemre a karórám a bal kezemen, számomra nem megtekinthető helyzetben. A percek óráknak tűntek, az időérzékem megroggyant és kezdtem érezni a fürdőnadrágom vonalában a Nap melegét.

– Úristen, ha nem jön ki ma Klárika, nem elég, hogy szűk síromban végzem, de még le is ég a seggem.

Elképzeltem, hogy most én egy napóra vagyok, és bár nem tudom hány óra, mégis bárkinek meg tudom mutatni a pontos időt az égnek álló végtagjaimmal.

Szabadulásom érdekében próbáltam a lábamat a föld felé közelíteni, de egyre jobban beszorultam.

Kezdtem kifogyni a vicces gondolatokból, már a pánik jeleit véltem felfedezni magamon, ám ekkor csikordult a kertajtó és megjelent Klárika, mint utolsó remény-forrás ebben az idióta helyzetben.

Honnan tudtam, hogy ő volt az? – kérditek, amikor a föld feletti világgal nem is volt vizuális kapcsolatom. Ez úgy derült ki, hogy amikor elviharzott mellettem, egy nagyot csapva a vádlimra csak ennyit mondott – Na, mi van, végre kiásod azokat a gödröket?

Mielőtt még jelezhettem volna neki, hogy nagy bajban vagyok, eltűnt ő is, meg a hangja is.

– Te jó ég! – gondoltam – Most jön a napi rutin, átöltözés aztán meg kapirgálás a kert tőlem legtávolabb eső részében.

Így is történhetett, mert egyszer csak közeledett felém és egy újabb jattossal a bal vádlimon méltatlankodva konstatálta, hogy még mindig ezzel az egy gödörrel szarakodok, aztán nyílt a kertkapu és vitte a gazt az erdőbe serényen.

Minden próbálkozásom dugába dőlt, amivel igyekeztem tudtára adni, hogy most már a végét járom.

Vártam, hogy visszajöjjön és közben egyre csak erősödött bennem a gondolat, hogyha még egyszer a lábamra csap anélkül, hogy tenne is értem valamit, én egy iszonyú ordítással kilövöm magam a gödörből, mint egy rakéta és miután leordítottam a fejét, tán még el is ásom.

Aztán átvillant az agyamon, hogy mi van, ha folytatva a napi rutinját, vörösre verve a lábamat, dolga végeztével köszön és hazamegy.

De nem! Visszafele az erdőből megelégelve hosszas pepecselésemet mégiscsak megállt mellettem.  -Kisfiam, ne kenjelek be napolajjal? – kérdezte, és mivel úgy tűnt neki, hogy igenlő választ kapott, várta, hogy előbújjak.

– Úristen, csak be ne menjen a faházba napolajért. – gondoltam, mert akkor ez már az utolsó kenet lesz.

Szó szót követett, mármint anyám részéről, aztán a csoda tudja hogy, de megvilágosodott az elméje és felismerve a helyzetet egy mozdulattal kirántott a gödörből.

Amit ezek után mondtam neki azt most ide tejjel írom le…  

–

–

–

E sorokat a következőképpen lehet elolvasni: tartsatok egy égő gyertyát a monitorhoz és a hő hatására a szöveg láthatóvá válik (nehogy megcsináljátok, csak hülyéskedtem!!!).

 

Átkozódó monológom nem nagyon sújtotta le Klárikát és összeszedetten csak ennyit mondott – Ne beszélj így velem, én az anyád vagyok, ezt is beleértve már másodszor adtam neked életet, s ez utóbbit kifejezetten a te kérésedre.  Egyébként ezt a gödröt meg nem is ide gondoltam, hanem a másik sarokba.

 

Elborult elmével, hogy oldjam a feszültséget meg, hogy a vér visszamenjen a lábamba, nagyot rúgtam egy műanyag vödörbe. Nálunk minden vödör narancssárga, hogy könnyen megtaláljuk a zöldben. Ám ez nem az volt amit anyám a heves vitában az erdőből visszajövet üresen rakott le maga mellé, hanem az, amit én töltöttem meg földdel.

Aznap már nem beszélgettünk egymással és, hogy mi történt ezután?

Na, azt majd holnap…